Mivel a háborús filmek "műfaját" már évtizedek óta az amerikai látvány-produkciók uralják - legalábbis a legnézettebb alkotások tekintetében - valódi különlegességnek, mondhatni "filmes csemegének" számít egy modern, orosz háborús mű megjelenése a kínálatban. Másfél éve, 2018 végén, Alekszej Szidorov egy igazi, hiánypótló művet "tett le az asztalra" melyre minden harckocsi-mániás és háborús film rajongó azonnal rávetette magát. Sokan a szintén orosz "Fehér tigris" című háborús akciófilm 2012-es közepes sikerét várták, de a többség nagyobb durranást remélt. Nos, durranás lett is valóban.

A T-34 elemzésénél a hagyományos filmértékelési szempontokat ki kell egészíteni egy hármas kritikával, ez a film ugyanis csak a realitás - sztori - dramaturgia triumvirátusában vizsgálható. Egyszerűbben fogalmazva: külön kell kezelni a film hihetőséggel kapcsolatos problémáit és magát a történetet (illetve annak rendezését). Nézzük előbb magát az alaptörténetet (és csak utána elemezzük a realitásokat).

A film kezdetén 1941 novemberében járunk, amikor már javában zajlik a Barbarossa-hadművelet vagyis a náci Németország nagy erejű támadása a Szovjetunió ellen. Közel 3,5 millió német (és velük szövetséges, más országból érkező) katona özönli el a nagy orosz síkságot az északi Baltikumtól egészen a déli Fekete-tengerig. Mintegy 3500 német harckocsi tapossa az orosz földet, hogy eljusson Moszkváig. A szovjet főváros előtt azonban, Moszkvától 35 km távolságra Nyikolaj Ivuskin alhadnagy (Alexsander Petrov) egyetlen orosz T-34 -es harckocsival szembeszáll a németekkel, miközben megpróbálja a lehetetlent: vagyis néhány emberrel feltartóztatni az éppen feléjük haladó német harckocsi-századot. A bravúrhoz álcázza a T-34-esét és lesből támad, így végül győzni tud, de fogságba esik. Az összecsapás valójában egy párharc közte és a német Klaus Jäger SS-Standartenführer (ezredes) közt, erősen heroizált és teátrális kivitelben.

A nyitójelenet izgalmas és ütős, ugyanakkor előrevetíti az egész film alapkoncepcióját is. Ennek két alapvetése van: az egyik, hogy a T-34-es legyőzhetetlen harckocsi-típus, mely sokkal jobb, mint a német tankok többsége (vagy inkább mindegyike), a másik pedig, hogy  az orosz katonák hősiesebbek, bátrabbak és okosabbak mint a németek. Sajnos feltűnő az a görcsös igyekezet, ahogyan ezt szinte belénk sulykolja a film, ahelyett, hogy engedné, hogy valami hasonló következtetést (sokkal árnyaltabb formában) mi magunk vonjunk le.

A történet folytatásában egy időbeli ugrás történik: Nyikolaj Ivuskin alhadnagyot ugyanis egy németországi hadifogolytáborban látjuk viszont és már 1944-ben járunk. A háború ekkor már második szakaszánál tart: a németek elszenvedték sztálingrádi vereségüket és mindenhol visszavonulóban vannak. A Szovjetunió területéről ekkor már nagyrészt kivonultak a nácik, a harcok mindenhol a német határokhoz közeledve zajlanak. A szovjet hadiipar pedig magasabb fokozatra kapcsol: a korábbi, 76 mm-es harckocsiágyúval szerelt T-34-et felváltja a 85 mm-es, vagyis sokkal erősebb ágyúval készített T-34/85. Az új típus 1944 januárjától folyamatosan gyártva kerül a harcoló orosz csapatokhoz. Közben azonban a német hadi-ipar sem tétlenkedik: 1943-tól tömegesen gyártja a legújabb német fejlesztéseket, a Párduc és Tigris harckocsikat. A további harc egyre inkább a két oldal harckocsi-típusainak megmérkőzésévé válik: egyik oldalon a T-34 -esek, másikon pedig a Panzer IV. - V. és VI. típusok. (A Panzer V. és VI. neve volt a Párduc és Tigris.)

A küzdelembe a hadifogolytáborba vezényelt Klaus Jäger is szeretne beleszólni, így sajátos tervet eszel ki: megparancsolja régi ellenfelének Ivuskin alhadnagynak (akit váratlanul fedez fel a foglyok között), hogy néhány emberével üljön bele egy frissen zsákmányolt T-34/85 -be és vegyen részt egy hadgyakorlaton, melyen a német harckocsizók kiképzését segítené. Természetesen az oroszok nem kapnának gránátokat és igazából csak az áldozat szerepét töltenék be, hogy rajtuk gyakorolják a németek a T-34 -esek kilövését.

Ivuskin azonban túl jár a német tiszt eszén: amikor a németeknek tolmácsoló, csinos Anya Jartseva (Irina Starshenbaum) révén megtudja Jäger tervét, kidolgozza szökésüket. Először is nem árulja el a náciknak, hogy a frontról zsákmányolt szovjet harckocsiban éles gránátok vannak, sőt elrejti azokat a tankból kicipelt orosz hullák ruháiban; majd megtervezi három társával együtt, hogy a hadgyakorlat során a T-34-essel kitörnek a tábor kapujánál. A dolog beválik: a szimulált bevetésen, megkeresik az eltemetett holttestekkel elásott gránátokat és kilövik a rájuk támadó egyik német Párducot. Itt azonban nem állnak meg: mielőtt eltépnének a kapun keresztül, még a német tisztek megfigyelő-állásába is bele-eresztenek egyet. Jäger megalázottsága teljes: Ivuskin nem csak legyőzte embereit, da túljárt az eszén és még meg is lépett előle.

Az orosz harckocsi üldözése kicsit már kabaréba illő: a németek nem erednek ugyanis azonnal a nyomukba és még repülőket sem küldenek rájuk, hanem csupán "keresik" őket. Mert hogy nem találják. Khmm. Ivuskin viszont nagyon is tudja mit kell tennie, a cseh határ felé veszi az irányt és 300 kilométeren keresztül "vidáman" vezeti tankját. A végső harc azonban még hátravan: egy határhoz közeli településen még egyszer összecsapnak: ezúttal a német párducok egyikében maga Jäger ül. De az orosz csapat megint diadalmaskodik, még egy német páncélost is elfoglalnak az összecsapás során.

A zárás annyira teátrális, amennyire csak lehetséges: Ivuskin kilövi a párducokat, az utolsót pedig a városka hídjáról a folyóba löki, a német tiszttel együtt. Végül a sértetlen oroszok és a csinos Anya együtt lépnek át gyalogszerrel a határon, Csehországba (a biztonságba). És most nézzük a hihetőségi problémákat. Ezekből bőven akad ugyanis. Először is a T-34 közel sem volt annyival jobb harckocsi a Párducnál, mint ahogyan azt beállítják. Sőt, a legtöbb szakértő szerint éppenséggel a Párducra volt igaz, hogy sorra lőtte ki a T-34-eseket és egyetlen Panzer V. (nem beszélve a Tigrisről) 4-5 orosz harckocsit tudott megsemmisíteni, mire kilőtték.  

Aztán ott van a kimenekülés problémája: Németország kellős közepéről Csehországba menekülni egyetlen harckocsival a háború legjava alatt kábé olyan, mintha az egri várkapitány, Dobó István egyetlen karddal törne ki a várból, lekaszabolva 30 ezer törököt. Esélytelen. A németek 1944-ben még nyilván rendelkeztek repülőkkel és ha az a T-34-es valóban ki is jutott volna a táborból, pontosan tudták volna merre jár (főleg, hogy legendásan gyorsak voltak ezek az orosz tankok ugyebár) és a levegőből simán megsemmisítik, vagy kábé egy órán belül körbezárják. És akkor még tegyük hozzá: Csehország 1945 tavaszáig a háború utolsó napjaiig német kézen volt (a fegyverletétel napján is.) Rengeteg a túlzás az egyes harckocsi összecsapásokban is, melyekben mindig rendre a T-34 céloz és talál pontosan, az ellenfél meg soha.

Ami a pozitívumokat illeti: jó, hogy ennyi második világháborús harckocsit látunk (felülről, alulról, oldalról és belülről), főleg a T-34-eseket illetve Párducokat. (De ez nyilván a hozzám hasonló harckocsi-fanoknak érdekes leginkább.) Tetszetősek viszont a frontjelenetek, az egyenruhák és a belassított gránát becsapódások is (bár ezekkel kicsit elvetik a sulykot, annyit tesznek a filmbe). Összességében a T-34 egy különleges film, ami ugyan tele van pakolva irreális dolgokkal, viszont lendületes a rendezése és sok látványos harckocsi-jelenettel ajándékoz meg bennünket. A Filmflash az értékelést illetően hasonló álláspontot képvisel, mint az IMDb (mely 6,6 pontra tartja)

Filmflash blog

2020.05.24.15:33